|
Csoportunk kialakulásának története
Madarász Klára szemével
A banálisnak tűnő feladattal - leírni, hogyan is született az a valami, amit most "gondolkodó hit csoport"-nak nevezünk - már jó ideje küzdök. Merthogy egy ember csak a saját útjáról szólhat, a saját útvesztőiről és megérkezéseiről, majd újrakezdett vándorlásairól, és új horizontjai felsejléseiről. Ám éppen ebben az esetben az úton levés nem magányos vállalkozás, és a megérkezések és újraindulások is egy közös térben, ennek a sajátos, folyamatosan formálódó csoportnak a közegében történnek. Ezért talán lehet szólni legalábbis arról, amit e közegből annak egy alkotóeleme, egy ember láthat és megélhet, és ami ilymódon mégsem csak róla, hanem a csoportról, a közös térről is szól.
|
Mindannyiunknak megvan a saját ösvénye, és most úgy látszik, hogy ezek nemcsak a párhuzamosok törvénye szerinti végtelenben találkoztak, hanem éppen ebben a csoportban, amit a gondolkodó hit névvel próbálunk megjelölni.
Ösvényeink egy irányba tartanak - az értelemkeresés irányába. Bár bizonyos nézőpontból valóban párhuzamosak, mivel egymás mellett haladnak, mégis találkozni tudnak egymással. A találkozás pedig azzal a varázslatos tulajdonsággal ruházza fel ezeket az ösvényeket - szemben egy kiszámítható geometriai egyenessel - hogy egyre újabb és meglepőbb terek felé vezethetik a rajtuk haladókat e közös és mégis egyéni vándorlás, az értelemkeresés során.
Vajon miféle véletlenek vezettek bennünket a tér és idő különböző pontjairól ehhez a közös tapasztaláshoz? Hiszen kisgyermekkorunktól fogva tesszük fel magunknak különféle megfogalmazásokban az alapkérdést: miért élünk, mi az élet értelme, honnan jövünk, hová tartunk, kik vagyunk tulajdonképpen.
|
|
Lehet, hogy időről időre azt hisszük, már megtaláltuk a választ, hogy aztán szembesülnünk kelljen vele: mégsem. A tegnapi válaszok ma már nem érvényesek.
2002 őszétől kezdve éppen egy ilyen biztosnak látszó válasz elégtelenségével kellett szembesülnöm. Életem sikeresnek mondható időszakában voltam, beteljesültségek utáni pillanatban: tehetséges, szép, okos lányomban, zenei és tanulmányi sikereiben, felnőtté válásának szárnypróbálgatásaiban gyönyörködve, magam pedig egy summa cum laude PhD dolgozat szubjektív elégedettsége után munkahelyi előléptetést is elérve. De további feladatokban és tervekben sem szűkölködtem, családi és baráti kapcsolataim pedig biztonságos emberi környezetet jelentettek a számomra. Ekkor éppen nem volt feldolgozatlan kudarcélményem, veszteségem sem.
De valami mégsem működött. Hiányzott az életemből a nyugalom, a derű, az értelem biztonsága, egyszóval az élet szépségében való gyönyörködés képessége, mondjuk úgy, egy magasabb rendű öröm: annak a tudata, hogy mindannak, ami a világban történik, van értelme, célja, és nem csupán oka; hogy az ember élete nemcsak okozatok automatikus, süket és vak láncolata. A célok, az értelem keresése búvópatakként kísérte végig eddigi életemet, ahogy nyilván sokunkét: hol direkt egzisztenciális kérdésfelvetések formájában, hol szakmai kérdésként álcázva magát, hol pedig, leggyakrabban, különféle tanulási, keresgélési folyamatokban, a világra való nyitottság és a válaszok megtalálásának hol reményteli, hol nyugtalanító állapotában.
Talán ezért is tudott elementáris erővel megszólítani egy előadás címe: "Ki vagyok én? Ki mondja meg, hogy ki vagyok?" Lehet, hogy mulatságos, de már 48 éves voltam akkor...
Mihalec Gábor előadásában, amit a számomra addig teljesen ismeretlen Hetednapi Adventista Egyház gyülekezeti termében tartott, azt a választ kaptam e legfőbb egzisztenciális kérdésre, hogy Isten gyermeke vagyok, és ez az, ami méltóságomat a világban megadja; ez az, ami a sorsomat is meghatározza. Bár ez a válasz bölcsészettudományokon edzett elmém számára talán túlságosan is leegyszerűsítettnek tűnt akkor, paradox módon mégis itt kezdődött az utam a gondolkodó hit felé.
Amikor az előadás után - tényleges kíváncsiságtól hajtva - jelentkeztem a Biblia, pontosabban Márk evangéliumának tanulmányozását célul tűző csoportfoglalkozás-sorozatra, a kis jelentkezési lapra azt írtam a személyes igényeimet firtató kérdésre, hogy szeretném megérteni, milyen alapon állítják azt egyesek, hogy a Biblia Isten kinyilatkoztatása. Isten akkoriban számomra megközelíthetetlen, ennélfogva bizonytalan létező volt, sőt, kevés kivételtől eltekintve ostobaságnak tartottam a róla való beszédet is, mivel úgy gondoltam, Isten számunkra, emberek számára nem felfogható, nem megismerhető. Hogyan, milyen jogon tudnánk mi, emberek, véges értelmünkkel Róla beszélni?
 |
Azt gondoltam, hogy amikor a vallások, egyházak Istenről beszélnek, sőt, Isten nevében beszélnek, átlátszó és ízléstelen módon saját hatalmi ambícióikat öltöztetik ájtatos formába, és visszaélnek az emberek alapvető biztonság iránti igényével: illúziókat kreálnak, és manipulálják a híveiket; ráadásul megfosztják őket az önálló gondolkodás és felelősségvállalás szabadságától-terhétől, ami a történelem tanúsága szerint társadalmilag és pszichológiailag még veszélyes is.
Azt gondoltam, hogy az öntudatos és autonóm ember abban különbözik a hívők mesterségesen elbutított tömegeitől, hogy képes gondolkodni, megismerni, és megszerzett tudásának eredményeit a maga fejlődésére és a társadalom javára használni.
Azt is gondoltam, hogy a gondolkodási képességet leginkább a tudományok, kitüntetetten a filozófiai diszciplínák tanulmányozása fejlesztheti, lévén ez az a tudományterület, amely az alapvető kérdéseket teszi fel, sőt, válaszok sokaságát is kínálja a feltett kérdéseire, már évezredek óta...
|
Mentségemül csak azt hozom fel, hogy gyermetegen arrogáns tudatlanságom dacára nem zárkóztam el a felkínált párbeszéd elől, mindazonáltal eltökéltem, hogy nem mondok le a kérdezés legfőbb szabadságjogáról. Hiszen a kérdezés az, ami a tudást megnyitja számunkra; a legfőbb tudomány, a filozófia is a kérdezés művészete...
A meglepetések sora azzal kezdődött, hogy nem kiharcolandó jog, hanem szinte kötelesség volt a Bibliakörön a kérdezés! Nemcsak hogy nem kellett lemondanom róla, hanem megtanulhattam, hogy még a Szentírás értelmének a megfejtésében is lehetséges éppen a kérdezés által egyre mélyebbre és mélyebbre jutni. Ám nemcsak kérdezni lehet és kell, válaszokat is jó kapni. Korábban egyedül próbáltam meg egy-egy fejezetet elolvasni a Bibliából, de soha nem jártam sikerrel, és rövid életű próbálkozásaim után rendre feladtam: nekem nem voltak válaszaim...
Meglepő volt, hogy amikor többen ültünk össze, és boncolgattuk egy-egy evangéliumi részlet értelmét, az csodálatosképpen megvilágosodott. Méginkább hihetetlennek tűnhet, hogy agyonizgatott, posztmodern korunkban egy sokféle háttérrel rendelkező emberekből alakult csoportban a Biblia egyszercsak izgalmas olvasmánnyá tudott válni.
És a meglepetések sora nem ért véget: a csoportban azok is velünk, újakkal kérdeztek, akik már nálunk sokkal jobban ismerték az Írást: a közös munka számukra is tudott új felismeréseket hozni, és így azt is láthattuk, hogy a Biblia megértése életreszóló program lehet, hiszen mindig találhatunk magunknak újabb és újabb felfedeznivalót a már jól ismert részekben is...
|
Csodálatos időszak következett: kérdések és válaszok ideje, először majd két éven át, ahol Márk evangéliuma tükrében szembesülhettem - a csoport többi tagjával együtt - az emberi lét alapvető problémáival, szerdáról szerdára növekvő izgalommal; majd Közéleti Kávéházi beszélgetések kérdés-feleletei, amikor a tudományok, a közélet és a hit képviselőinek párbeszéde erősített meg abban, hogy van miről közösen beszélni akkor is, ha bizonyos kérdésekben másként gondolkodunk; aztán néhányunknál következett a keresztségre való felkészülés kérdésözöne, amelyből kiemelkedett egyetlen, szilárd és immár saját válaszként az alámerítkezés szentségének elfogadása.
A kérdezés lehetősége után a közösség, a közös gondolkodás cselekvése és tapasztalata volt az, ami megdöbbent,és, valljuk be, megszégyenítő meglepetésként ért: azért megszégyenítő, mert szembesülnöm kellett az előítéletességemmel, pedig azt hittem magamról, hogy viszonylag mentes vagyok ettől....
|
|
Újra megtapasztalhattam, hogy sem a megismerés, sem a hit nem magányos vállalkozás, noha természetesen nem nélkülözheti a személyes hozzájárulást, és legfőképpen a személyes szabadságból fakadó döntéseket. És az "egymással" szükségességét nem a hiány kínján keresztül tanulhattuk meg, hanem a csoport közösségének hétről-hétre kapott ajándékain keresztül.
Amikor Gábor annak a bizonyos első előadásának (amelyet aztán sok további követett) a végén odajött hozzám hihetetlenül széles mosolyával, és nemcsak megkérdezte, honnan jöttem, hanem még a válasz is érdekelte; amikor a legelső Bibliakör végén Éva és Marika szólítottak meg kedvesen, hogy aztán még sokáig tapintatosan és figyelmesen kísérjék - néha a szó szoros értelmében is - lépéseimet a csoport felé; amikor ugyancsak ők Márk evangéliuma egy-egy passzusa értelmezésének lázas kérdésözönében egy-egy kristálytiszta és egyszerű mondattal döbbentettek rá bennünket az orrunk előtt lévő, mégsem észrevett értelemre; mikor Gábor fáradhatatlan szeretettel állta kérdéseink özönét, és pontosan tudta, hogy mennyi az elég egy-egy válasznál, így motiválva minket és vezetve biztos kézzel egyre tovább; mikor Tibor tudós alapossággal tartott kiselőadásain olyan részletekbe avatott be, amelyek méginkább életközelivé és érthetővé tették a bibliai történeteket; amikor Dorka olyan jelentőségteljes nüanszokra bukkant, éleslátó felfedezésével nem csak meglepett, hanem gazdagított is bennünket; mikor Ödön kiváló érzékkel tapintott rá éppen azokra a kérdésekre, amiket nem tettünk fel, és megnyugtatott, hogy ezekre is található válasz; amikor Évi úgy tudott megszólalni, hogy éppen azt mondta, amire szükségünk volt az adott pillanatban, hogy gondolatban tovább léphessünk; amikor Karcsi fel mert tenni kínos kérdéseket is, és volt bátorsága őszintének lenni a problémák megfogalmazásában; amikor Márti energiájából és szeretetéből futotta arra is, hogy a családján kívül az én családommal is törődjön, éppen a megfelelő pillanatokban éppen a megfelelő segítségeket felajánlva, a fegyelmezettség és a szeretet "házasságát" izgalmas együttélésében bemutatva; amikor Robi természettudós létére nem habozott kiállni a teremtés mellett, Darwin ellenében, nemes egyszerűséggel rámutatva azonban nemcsak a tudomány, hanem a hit által megszerezhető tudás korlátaira is; amikor Szabolcsban, Ildikóban, majd később Tündiben és Péterben a hozzám hasonló gondolkodású, hasonló kérdésekkel vívódó társak támaszát találhattam meg; amikor Ibolyában rácsodálkozhattam arra, hogy hihetetlen elkötelezettséget igénylő ápolói munkája mellett kikapcsolódást, élvezetet is jelenthet a Bibliával kapcsolatos könyvtári kutatás, amelynek gyümölcseit a csoportunkkal sem rest megosztani; de beszélhetnék még olyan társainkról, mint Dóri, Mariann, Eszter, Piroska, a két László, Feri, és a gyerekeink, akiknek emberi melegsége, bátorító jelenléte nélkül elképzelhetetlen lett volna a csoport létrejötte. Így tapasztalhattuk meg sorra e szerda koraesténként, majd később szombat délelőttönként is alakuló közösségnek a figyelem, törődés, őszinteség légkörében kibontakozó sok más értékes ajándékát, amelyeket itt felsorolni is lehetetlen, annak erősödő bizonyosságával, hogy valóban szükségünk van a "másik"-ra...
A kérdések és a válaszkeresés pedig folytatódik. Feltehetőleg és reményeim szerint életünk végéig tartani fog, mivel az élet írja a forgatókönyvet, és tesz fel újabb és újabb kérdéseket. A kérdezés azért sem szűnhet meg, hiszen ez a garanciája hitünk életben tartásának, egészséges megélésének, és így annak, hogy értelmet és örömet találjunk a létezés egyéni és társadalmi formáiban.
Persze nyilvánvaló, hogy a megtalált válaszok világossága, öröme és igazsága az, ami egy következő élethelyzetben további kérdésekre bátorít minket... Mikor a válaszokat keressük, kimeríthetetlen forrásunk, vezérfonalunk a Biblia, és bár nincsenek előre gyártott megoldások benne, éppen a fáradhatatlanul kérdezőnek válaszol a legszívesebben. Segítségével folytatjuk egymás és saját magunk építését, amikor a hit tapasztalatai és a megingások fel-felbukkanó rémei közti dialógust nem hagyjuk abba, örömeinket, problémáinkat, kételyeinket, bizonyosságainkat, érzéseinket és gondolatainkat megosztjuk egymással.
Egymással - mindazokkal, akik nem tartják lehetetlennek, hogy a hit összeegyeztethető a gondolkodással, sőt, úgy tapasztalják, hogy az érett hit fel is tételezi azt, nem ártalmára, hanem erősödésére van, és hogy mind a hit, mind a gondolkodás emberi kompetenciái biztonságos mederben tarthatók és tovább építhetők a Szentírás és az egymással való közösség által.
Ösvényeink végül talán úttá szélesednek, amelynek a végén az életünk értelmessége felől való meggyőződés nyugalma, a tudás és a hit közös bizonyossága vár bennünket.
|
